TL;DR; Sétáltunk a város fölött, ücsörögtünk egy parkban és bámultunk verekedő mókusokat.

Tegnapra elértünk egyfajta telítődöttséget az élmények terén, ezen felül a TODO listánk legnagyobb részét is kipipáltuk, így egészen fél kettőig elszöszöltünk reggelizéssel, készülődéssel, miegymással, aztán szokás szerint a belváros felé vettük az irányt. Útban az első kiemelt célpontunk felé, a Madison Square Gardennél szálltunk le a metróról, gondoltuk ha már ott vagyunk, megnézzük azt is. Az előtérnél beljebb természetesen csak vezetett túrákkal lehet jutni, ami kettőnknek több, mint 50 dollár lett volna. Talán ha New York Rangers vagy Knicks drukker lennék (vagy legalább néznék amerikai jégkorongot vagy kosárlabdát), akkor jobban lázba hozott volna a hely, de így nem érdekelt annyira a csarnok belseje, hogy ezért ennyit fizessünk. Az utcára érve Bari csinált egy-két képet az épületről, de őszintén szólva engem még csak annyira sem fogott meg, hogy emiatt elővegyem a GoProt a hátizsákomból. :P
Következett viszont az egyik célpont, amit már pár napja kinéztem, a High Line nevű park, vagy inkább sétaútvonal. Manhattan nyugati felén egy magasított vasútvonal futott végig, amin több évtizede megszűnt a közlekedés, így egy részét lebontották, a másik felét meg szépen lassan elkezdték benőni a különböző fűfélék és a szívósabb fák. Ezek a részek is lebontásra voltak ítélve, de aztán civil kezdeményezésre több lépcsőben egy másfél mérföldes, rendezett sétaútvonalat hoztak belőle létre, ahol törekedtek arra, hogy a már eleve betelepedett növényvilágot is megőrizzék. Így egy nagyon egyedi hangulatú útvonalat hoztak létre, ahol az ember egy emelet magasságban a kereszteződések és lámpák zavaró megszakításai nélkül sétálhat végig a belváros házai és épülő felhőkarcolói között úgy, hogy közben fák, padok és kis füves terek veszik körül. Nyilván március közepén nem pompázott teljes fényében, de mivel nem volt minden teljesen zöld, így legalább jobban kiláttunk az alattunk elterülő utcákra.

A sétát a High Line északi részén kezdtük, ami azért is bizonyult jó ötletnek, mert a déli fele nekem sokkal jobban tetszett, így a legjobbal zárhattuk. Persze volt praktikus oldala is ennek a döntésnek: így a park végén Greenwich Village-be értünk, ami a következő állomásunk volt. A New Yorkról szóló filmekben vannak a felhőkarcolók és öltönyös ürgék között forgatott jelenetek, meg a kisebb lakóházak, boltok és hétköznapibb emberek között felvettek. Na, ez a városrész nekem abszolút az utóbbiak hangulatát adta vissza, nagyon bejött a környék.

Félig-meddig céltalanul sétálgattunk, nem volt semmi előre betervezett látnivaló, viszont ettünk volna valami édeset - úgy néz ki megfertőzött minket a mindenben jelenlévő cukor. :) Azt hiszem, megint betévedtünk egy olasz részre, mert egy-két sarokig egymást váltották a pizzériák és fagyizók, és végül mi is találtunk egy szimpatikus kis pékséget, bár itt már érződött némi ázsiai behatás is: a klasszikusabb finomságok mellett voltak gyömbéres sertéshússal (és minden mással) töltött gőzgombócszerű termékek is. Ami viszont közös volt a megvett kajákban: nagyon finomak voltak, és egészen olcsók is. Szóval ha lehet, még visszamegyünk! :) (B: Mindenképp visszamegyünk!!)A megvett uzsonnánkat a közeli Washington Square Parkban fogyasztottuk el. Miközben üldögéltünk (és már az odaúton is) azon gondolkodtam, hogy valahogy mennyivel nyugodtabbnak tűnnek itt az emberek: (a néhány félbolondot leszámítva :) ) senkit sem hallottam még kiabálni, egy anyukát sem hallottam még emelkedett hangnemben szólni a gyerekéhez. Nyilván itt is van ilyen, ebben biztos vagyok, de az, hogy eddig nem futottunk ilyenbe, azt mutatja, hogy talán kevesebb, mint nálunk. Bari világított rá az egyik lehetséges okra az anyukáknál: nyilván könnyebb úgy türelmesnek lenni, ha nem kell folyton a napi létfenntartáson járnia az eszednek, amiben van valami. Ezen kívül az az állítólagos szokás is hozzájárulhat még ehhez, hogy az emberek "kényszeresen" kedvesek, az számít elfogadottnak, ha mindig mosolyogsz másokra. Ennek nem minden oldalával értek egyet, de az biztos, hogy jobb úgy létezni, ha nem morcos arcok vesznek körül, és azt mondják, ha szándékosan mosolyogsz, akkor egy idő után az agyad is elhiszi, hogy jókedvű vagy. Szóval azért lehet ebben valami. :)

Miközben a parkban sétáló embereket és a fákért verekedő mókusokat (Komolyan!) néztük, arra jutottunk, hogy nekünk tulajdonképpen ez elég is volt erre napra, így akár haza is mehetnénk megcsinálni azt a forró csokit, amihez már pár napja megvettük az alapanyagokat, még a mini pillecukrot is. :) Hazafelé még elsétáltunk egy utcazenész jazz banda mellett, amiről készítettem is egy videót, mert annyira jól visszaadta a nap, és úgy általában New York hangulatát. Itt jegyezném meg, hogy érdemes a Youtube csatornánkat is követni, nem minden videót linkelünk be ide. A csatorna címe amúgy megtalálható jobbra, a blog leírásában is. 

Bari kiegészítő gondolatai:

A Madison Square Garden kívülről rendkívül semmitmondó, úgyhogy én se azt fotóztam, hanem a környezetét! :D (bal oldalon ami belóg, az az)

A szülők viselkedése valóban teljesen más, mint otthon. Mivel sokat BKV-zom és sétálok, nagyjából minden nap belefutok egy nagyjelenetbe, amint épp leüvöltik a gyerek fejét, mert túl lassan/gyorsan ment, megállt megnézni valamit, nem akarta tovább vonszolni a 20 kg-os iskolatáskáját, stb. Itt minden rosszaságra mosolyognak egyet, aztán szépen elmagyarázzák, hogy azt miért nem úgy kéne csinálni.
Az általános (néha kicsit kényszeres) pozitív és elfogadó viselkedés témakörébe tartozik a "body positivity" is, ami nagyjából annyit takar, hogy mindegy milyen formájú, méretű, magasságú... blablabla vagy, szép vagy és kész. Ezt részben a tunya emberek mentsvárának érzem, ugyanakkor az mindenképp jó hozadéka, hogy a helyi nők ezerszer felszabadultabbak, mint a magyarok! 42-44-46-os méretű lányok simán mászkálnak haspólóban és szűk farmerben, ugyanúgy, mint leggingsben és látszik, hogy jól érzik magukat a bőrükben. Szerintem nem szép egy edzetlen has, de nyilván nem az én testem, tehát nem megyek oda, hogy bocsi, csinálj már pár felülést, ő meg sugárzik az önbizalomtól, tehát összességében sokkal vonzóbb, mint egy tökéletes testű, ámde magát kicsire összehúzó, önbizalomhiányos lány.

A mókusok nagyon kemények!! :D Sose láttam még ilyen sebességgel fel-le közlekedni őket egy fán. Az egyik jó 7-8 méter magasságból le is esett, egy pillanatra mindenki frászt kapott a környéken, de aztán szaladt is vissza.

Farki kiegészítője a végére kockáknak:

Láttunk egy kirakatban vákuumcsöves erősítőket, gyönyörűek voltak! :)