TL;DR: Az egyik célunk Mongóliával az volt, hogy valami teljesen mást tapasztaljunk, és valamennyire ki is zökkentsen minket a komfortzónánkból. Hát, ezt megkaptuk! :)

Május 21-énél tartunk, vidéki túránk második napja. Reggel, miközben próbáltuk kicsit összeszedni magunkat (felöltözni mondjuk nem kellett, mert ami ruhát esetleg levettem lefekvés előtt, azt az éjszaka folyamán mind magamra húztam), hangos bégetés szűrődött be a jurtába. Vendéglátóink épp a kisebb állatokat hajtották ki legelni, amit ők valószínűleg különösebben nem díjaztak, mert elképesztően méltatlankodó bégetéssel reagáltak rá. Kicsit még sétálgattunk a környéken, ahogy azt az előző poszt végén írtam, aztán kora délelőtt elindultunk a következő család felé. Az út már földutat is csak nyomokban tartalmazott, a talaj sok helyen nagyon fel volt ázva, és a haladást az sem segítette, hogy egy részen a 30-40 cm magasan kiálló kövek között kellett megtalálni az autó(gumi)nyi széles csapást. Apropó autó. Egy Mitsubishi Delica-val vágtunk neki a vidéknek, ami egy terepjáró és kisbusz keresztezéséből született öszvér, és gyakorlatilag megállíthatatlan. Egy 40 centi mély gázlón minden különösebb gond nélkül megy át, amire szükség is van, mivel errefelé a kisebb-nagyobb patakoknál nem problémáznak sokat a híd kérdésén. Mondjuk ha van, sokszor még akkor is inkább a gázlót használják, mert a fából épült szerkezet vagy már eleve be van szakadva, vagy a sofőr nem akarja tesztelni a szerencséjét. Persze van úgy, hogy nincs más választás, de erről majd egy későbbi posztban. :)
Szóval néhány óra vezetés után megérkeztünk ahhoz a családhoz, akiktől a lovainkat béreltük. Ahogy a keletiek nagy része, a mongolok sem sietnek el semmit, így végtelennek tűnő várakozás következett sós tejes teával és valami furcsa, szagos tejtermékkel. A mongoloknál íratlan szabály, hogy nem lehet visszautasítani, amivel kínálnak. A legalapvetőbb udvariassági norma megkóstolni és lehetőleg meginni/-enni a felkínált italt/ételt. Azzal azért tisztában vannak, hogy a mi ízlelőbimbóink és gyomrunk máshoz vannak szokva, így a teljes elfogyasztáshoz nem ragaszkodnak, de meg kell kóstolni. Ha az sem megy, legalább meg kell szagolni és a szádhoz emelni. Ezen a ponton ez még nem okozott problémát, azonban alapszinten laktózérzékeny vagyok, úgyhogy pár nap után a szervezetem heves tiltakozásba kezdett a melegedő tej szagától is, amin az étel sem segített sokat, de erről majd később.
Mint sikerült kihúzni a guide-unkból azért kellett várnunk, mert pár ló megszökött a hegyekbe és épp próbálták befogni őket. A háttérben az egyik fogócskát játszó kis csínytevő látszik menekülés közben.
Hogy elfoglaljuk magunkat, ki-be mászkáltunk a jurtából, néztük az állatokat, felfedeztük a WC-t, fotózkodtunk Batbayr transzparensével és néztük, ahogy az anyuka nagyjából 20-25 percenként megszoptatja a Michelin baba jellegű kölkét, majd gondosan visszacsavarja a 2-3 takaróból álló pólyájába. Végtelenül hideg volt, erősen fújt a szél és szakaszosan a hó is esett. Mi Farkival még csak-csak elvoltunk, bár jól nem esett az időjárás, de Kevinék nagyon szenvedtek. Californiaiak lévén 15 foknál hűvösebb időjárást nem sokat tapasztaltak életükben.
Azt kell mondanom, ennél a tábornál volt az egyik legmenőbb WC! Mivel a jurtákat egy patak közelében állították fel, fel kellett mászni a domboldalba, hogy minél távolabb legyünk a víztesttől. (Higiénikus népség ez!) Az előző nap tapasztalatai alapján már nem sokat teketóriáztunk, gatya le, dolog elvégez, gatya vissza, aztán szevasz. A művelet után, ahogy felnéztem egy lókoponya pislogott vissza rám... ez kicsit meglepett! Szerintem az alábbi kép jól visszaadja a táj hangulatát, az egyik kedvenc fotóm a kirándulásról.

Tyler mondta, hogy van pár napos kiscsikó, ettől persze rögtön izgalomba jöttem, de aztán sok időt nem tudtam a közelében tölteni. Megállapítottam, hogy túlszocializáltak, mint ahogy egész Európát, de legfőképp Amerikát. Ugyanis a csikó anyukája haldoklott, valószínűleg órái voltak csak hátra, ám ez a mongolokat cseppet sem hatotta meg, kedélyesen csevegtek és nevetgéltek pár lépésnyire tőle. Azon merengtem, hogy Európában már odasereglett volna számtalan állatorvos és próbáltak volna dolgozni a megmentésén, a mongoloknak pedig ez csak a természet rendje. Néztem az anyaállat rendezetlen légzését és ahogy utolsó erejéből próbált volna felkászálódni, de épp csak a nyaka fellendítésére futotta. Érdekes dolog az életösztön! Baromira küzdött az az állat, de vajon miért? Lehet, hogy a csikójáért. Pár perc után muszáj volt visszamennem a jurtába, mert a szívem szakadt meg a csikóért, aki nem mozdult az anyja mellől. Szagolgatta, próbált hozzábújni. Erősen küzdöttem a könnyeimmel, pláne, hogy körbenézve nem láttam egyéb szoptatós, vagy vemhes kancát, így a csikónak sem jósoltam szép jövőt.      
Végre szóltak, hogy nyergelik a lovakat, hamarosan indulunk. Instrukciókat nem nagyon kaptunk, mindenki kapott egy állatot, aztán nosza. Annyit tudtunk, hogy az induláshoz és gyorsításhoz azt kell mondani, "CSU". Persze előzetesben annyi biztatás elhangzott, hogy a mongol lovak ugyan jóval kisebbek, mint az európaiak, de nagyjából ugyanolyan erősek és 5x olyan makacsak. Kevinék életükben először ültek lovon, Tyler meg Farki egyszer-kétszer, még nekem volt a legnagyobb "tapasztalatom", úgyhogy érdekes útnak néztünk elébe. Michelle nagyon-nagyon félt, úgyhogy az ő lovát bekötötték a vezetőé mögé. 
Valahogy mindig én kapom a legmakacsabb állatot, ez most sem volt másként (bár Tylernek néha jobban meggyűlt a baja a sajátjával), rögtön induláskor, a tábortól nagyjából 150 méterre úgy gondolta, hogy ő márpedig visszamegy és mondhattam neki akármit, húzhattam akármilyen erősen a kantárszárat, nem hatotta meg. Nem tudom, mivel kerekedtem felül, de végül sikerült pályára állítanom. Az első 2-3-4 órát csendes imával és izomgörccsel töltöttem, annyira rettegtem, hogy mindenem pattanásig feszült. Imádok lovagolni, de baromi nehéz volt a terep, mindenhol sziklák, felázott, csúszós talaj, emelkedők, lejtők, a ló pedig össze-vissza botladozott, egy-egy mélyebb pocsolyánál meg folyton megbicsaklott a térde. Nem volt még meg az összhang. Mindezek ellenére rendben feljutottunk egy nagyjából 2800 méteres hegy tetejére, ami az itthoni kis Kékestetőnkkel hatalmas élmény! A csúcson kicsit megpihentünk, de őszintén szólva alig vártam, hogy továbbálljunk, mert odafönn a csontomig hatolt a szél. Na... abban sem volt sok köszönet, ugyanis Mongólia előtt RETTEGTEM a lejtőktől, különösen görgős talajon. Ehhez képest egy ponton mondta a vezető, hogy akkor lóról le és szépen levezetjük őket egy végtelen hosszúságú, lejtős szakaszon, amit természetesen vastag réteg, görgős kavics borított. Gondoltam, ez nem a hiszti ideje, megembereltem magam és elkezdtem levezetni a lovat, de az elején tolt a szakadék felé, aztán folyton megállt. Egy idő után átadtam Farkinak és örültem, hogy egy eséssel, egyben lejutottam. Menet közben elértük az Eight lakes (8 tó) egyik legnagyobb tavát, nem volt csúnya, no! Természetesen még ez is be volt fagyva. (Látszik a csodálatos terep is valamennyire. :'D )


Biztos, ami biztos, a lovam belefutott egy fába, ami alatt ő simán elfért, engem viszont kicsit szétvertek az ágak. A következő csúcs felé következett az igazi izgalom! A lovaink folyamatosan enni akartak, de a vezetőnk kiadta az utasítást, hogy nem engedhetjük. Persze ez nem tetszett nekik, de relatív problémamentes volt a dolog egészen addig, amíg az egyik legveszélyesebb szakaszhoz nem értünk. Nem tudom, ki élte már meg azt az érzést, amikor a rettegéstől elfárad az ember, nekem itt volt szerencsém. Testileg-lelkileg kimerültem, mire egy keskeny, sziklás emelkedőhöz értünk, ami mellett masszív szakadék húzódott. Tyler és az én lovam nagy szerelemben voltak, mindig egymás közelében kellett menni velük, ez itt is így történt. Na de, Tyler lova enni akart, ő az utasítás szerint ezt nem engedte, amitől a lova megvadult és elképesztő hangok kíséretében elkezdett vágtázni, teljes erővel bele az enyém fenekébe. Ettől az enyém megijedt és leugrott a szakadék felé egy aprócska párkányra, amin épphogy elfért. Hadd ne mondjam, olyan sikítás tört fel a torkomból, hogy a menet szó szerint lefagyott, a lovak megálltak egy pillanatra. (F: Ez az egész mögöttem történt, először Tyler üvöltött egy kisebbet, aztán rá 1 másodpercre jött Bari sikolya. Már elnézést, de a szar is belém fagyott, nagyon megijedtem, hogy mi történhetett vele.) Szerencsére jók a reflexeim, így jó irányba húztam a kantárszárat, aminek köszönthetően ugyan visszatértünk az útra, de egy igencsak meredek sziklarészen, ahol nagyjából 30-40 centi magas "kősípokon" kellett felugrálnia a lónak. Érdekes módon ez az élmény határozottan megnyugtatott! Úgy voltam vele, hogy "basszus, ha ezen a sziklafalon gond nélkül feljutott, a többi meg se fog kottyanni". Innentől sokkal jobban bíztam a lóban, ezáltal jobban is tudtam irányítani.
Nem sokkal az én incidensem után újabb sikítás hallatszott a menet végéről, ugyanis Michelle lova egy óvatlan mozdulattól elkezdett teljes sebességgel vágtázni, ő pedig bepánikolt, majd le is esett. Szegény jól megütötte magát, mivel ezen a szakaszon a szokásosnál is sűrűbben álltak ki sziklák a földből. Pár perc pihegés és Kevin jó sok utasítása (kevéssé egyenrangúak a kapcsolatukban) után Michelle szó nélkül visszaült a lóra, amiért minden tiszteletem. A 40 km további része nagyjából eseménytelenül telt. Gyönyörű volt a táj, csak sajnos esélytelen volt fotóznom, mivel folyamatosan koncentrálnom kellett. Szerencsére Farki lova jóval nyugodtabb volt, így ő tudott egy-két képet lőni.

Végül megérkeztünk aznapi szállásunkhoz, ami egy nagyobb camp volt, jakokkal, jurtákkal, lovakkal, mindez az Eight lakes egyik tavának partján.

Farki gondolatai:

A várakozás alatt végtelenszer mentem ki pisilni, mert a sós, tejes teából mindkettőnknek többször után töltöttek, de Bari egyre jobban előjövő laktóz intoleranciája miatt az első fél csésze után már én ittam meg mindkettőnkét. Tulajdonképpen én nyígtam az elmúlt egy hónapban, hogy Ázsiában csak nehezen és/vagy drágán tudok tejtermékhez jutni, szóval most örülnöm kéne, nem? :)

Magát a túrát aggódással vegyes izgalommal vártam, hiszen a maximum két alkalmas lovagló tapasztalatom után egy kétnapos, 60-70 km-esnek ígért túra elég nagy lépés, de hát az ilyen élményekért jöttünk Mongóliába. Az én lovam nem volt különösebben makacs, inkább kicsit lusta, időnként a többieknél lassabb tempóban akart csak sétálni, emiatt persze kissé lemaradtunk, amit ügetéssel kellett behozni. Ezzel csak az a probléma, hogy nem tudom, hogy kell ügetni, plusz eleinte a kengyelem hossza sem volt ideális, nem tudtam magamat leszorítani, így csapódtam a ló hátához, ami se az én fenekemnek, combomnak, se az ő hátának nem volt ideális, így egy idő után inkább mindig kiemeltem magamat a nyeregből. A társaságból én voltam a legnehezebb, így adott volt, hogy melyik lovat kapom, ahhoz viszont egy hagyományos mongol nyereg járt, ami fából készül. Volt ugyan rajta némi pokróc, ami sokat nem puhított rajta, de a legrosszabb része mégis az volt, hogy egy vékonyabb kötél a bal combon belső oldalán futott végig, ami iszonyatosan nyomta. Nap végére már sehogy sem volt jó a nyeregben, amitől eléggé frusztrált lettem, ezt persze a lovam is megérezte, így muszáj volt kicsit összeszednem magamat. Hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor megérkeztünk, ahogy leszálltam, átvillant a fejemen, hogy mégis hogyan fogok én holnap ebbe visszaülni, de úgy döntöttem, hogy ez majd Jövendőbeli Farki problémája lesz. :)

A nehézségek ellenére nagyon élveztem az egészet, a táj továbbra is gyönyörű volt, és van abban valami megnyugtató, már-már meditatív, amikor sima sétánál átveszed a ló ritmusát, és együtt mozogtok. Szerencsére nekem nem nincsenek nagyobb problémáim a meredek, görgős tereppel, így én az út nagyobb részét végigbámészkodtam. (B: Mert a te lovad nem akart folyton megölni!!!) 

ELSŐ RÉSZ