TL;DR Átsétáltunk Brooklynba meg vissza, aztán mászkáltunk Manhattan déli részén.

A nap ugyan kicsit lassan indult, de végül tartalmasra sikerült, sok helyen jártunk. Bari délelőtt a kis útikönyvünkből kiválogatta az érdekesnek tűnő helyeket, amik között természetesen szerepel az Empire State Building is mint nevezetesség és remek kilátó a belvárosra. A belépő 32 dollárról indul, és ez még csak az alapcsomag: bemehetsz, aztán 1-2 óra sorban állás után lifttel felvisznek az alacsonyabbik, 86. emeleti kilátóhoz, ahol aztán szétnézhetsz. Hááát, azért ez így kicsit húzósnak hangzott, főleg, hogy elmegy rá a nap egy jó része, de sebaj, biztos csomó épület van, ahol kilátó üzemel. És tényleg van, sok helyen még időpontot is lehet foglalni, viszont a jegy mindenhol 30-32 dollárról indul, micsoda véletlen egybeesés. :)
Egyelőre a bejelentkezést és a torony kiválasztását későbbre hagytuk, és mivel már 11 elmúlt, inkább elindultunk első célpontunk, a Brooklyn híd felé, ami Brooklyn városrészt köti össze Manhattannel, így gyönyörű a kilátás róla a belváros felé. A metrón kivételesen nem történt semmi izgi, kicsit már unatkoztam is. A felszínre érve elindultunk a hídon, ami röpke 1.7 km, szóval méretes kis építményről beszélhetünk. A gyalogos és kerékpáros járda középen vezet, 4-5 méterrel az autók szintje fölött, és tömegével áramlanak rajta a turisták, akik időnként leállnak fényképezni, szelfizni. Pont, mint mi :)

A legtöbb gyalogos igyekszik a saját sávjában maradni, néhányan kóricálnak csak a kerékpársávban, rájuk a legtöbb bicajos csak csönget, a leggyorsabbak közül néhányan viszont üvöltenek. Szóval pont, mint Magyarországon, mondjuk a Margit hídon. :) Egyébként az emberek szerintem meglepően udvariasak: a metróban itt is szinte mindig megvárják, amíg leszállsz, és ha valaki neked jön, vagy akár csak feltart, mindig bocsánatot kér.
Szóval Brooklyn Bridge. A kilátás tényleg gyönyörű, és nagyon érdekes látni a kontrasztot, ahogy a híd egyik oldalán csupa hatalmas, és az üvegfelületek miatt leginkább kék felhőkarcoló meredezik, míg a másik oldalon néhány (helyi viszonylatban) kisméretű, rozsdás színű ház. A brooklyni oldalon, gyakorlatilag a híd lábánál kiszúrtunk egy hangulatos kis parkot (B: Brooklyn Bridge Park), így azt céloztuk be; kiültünk a parton felállított padok egyikére, ettünk egy keveset és bámészkodtunk a napfényben, meg persze csináltunk pár fényképet.

Miután visszasétáltunk Manhattanbe, a Városháza parkján mentünk át, ahol rengeteg a (kövér) mókus! Elsőre nekem kicsit furcsa is volt, hogy itt ők már mennyire városi állatok: teljesen hozzászoktak az emberekhez, látszólag egyáltalán nem zavarja őket a jövés-menés, amíg pár méteres távolságon kívül maradunk. A park mellett megint találtam nekem való felhőkarcolókat, az egyikről kép az Instagramomon. (Link jobbra a blog leírásában.)
A közelben található a Ground Zero, avagy a 9/11-es terrortámadás emlékparkja, mellette az új World Trade Center épületével. A terület egy része elég kaotikus, hatalmas építkezések folynak, épp egy új épületet húznak fel a szomszédban, és szerintem még az új WTC sincs teljesen kész, legalábbis az egyik oldala teljesen körbe volt zárva. Maga az emlékpark szerintem nagyon ízlésesen van megcsinálva, a két épület helyén az alapterülettel megegyező nagyságú, több emelet mély medencék vannak, körben feketére festett fémbe vágva az áldozatok nevei, néhányba egy-egy fehér rózsa tűzve. Tény, hogy az egész nagy és monumentális, de egyáltalán nem túlzó, hiszen egyrészt ebben a környezetben ennél kisebb dolog nem is tudna érvényesülni, másrészt ez tényleg egy hatalmas trauma volt az ország és főleg az itt élők számára. Hál' Istennek nem akar érzelmeskedni, egyszerűen csak azt mutatja, hogy itt valami súlyos dolog történt.

Innen szintén egy part menti kis parkba (B: Teardrop/ Rockefeller Park) indultunk, ami ugyan nekem is nagyon tetszett, de Barit egyenesen elvarázsolta, szóval erre a részre át is adnám a szót :)

B: Az odavezető úton belebotlottunk egy érdekes installációba, mint kiderült a nagy, ír éhínségnek állít emléket. Lényegében egy "lebegő", füves, dombos építmény, ahova egy keskeny utacska tekereg fel.

Egy picit üldögéltünk az emlékmű tetején, majd továbbhaladva elértünk a parkig, ami Hudson partján húzódik végig, így gyönyörű a kilátás, és több részre van osztva, úgyhogy mindenki megtalálhatja a neki való pontot. Kezdődik egy hatalmas játszótérrel a legkisebbeknek, amiben annyira jó játékszerek voltak, hogy szívesen becsatlakoztam volna a kölkök közé. Amúgy a szülők egy része ezt is tette!!! :) A következő eleme inkább a tinédzsereknek, fiatal felnőtteknek szól mindenféle sportpályával. Utána van egy üres, bámészkodós rész. Sokan sétálnak, futnak erre, úgy tűnik, a futás nagyon népszerű elfoglaltság a helyiek között. Itt el is kalandoztam a kilátás és a napsütés között, ismét megállapítottam, hogy ezerszer jobban tetszenek nekem azok a részek New Yorkban, ahol nem a felhőkarcolók között vagyunk. Egyszerűen nem tudom megszokni, hogy alig van köztük tér és állandó szürkület van. Na de, vissza a parkra: szóval bámészkodás közben észrevettünk egy kis válaszfalon egy aranyos szoborcsoportot (macska vadászik hernyóra vadászó madárra), majd ahogy feljebb emeltük a tekintetünket, láttuk, hogy van ott más is. Kövér béka, bulldog, telefon, félbevágott fej (???), majom a kölykével, némelyik absztrakt, némelyik kevésbé. A szobrok egyébként egy leülős, pados egységbe vannak beépítve, ami le is zárja a parkot. Innen elindultunk befele a parttól.

A metróhoz vezető úthoz egy olyan utcát választottunk, ami érinti a SoHo-t, az olasz (Little Italy) és kínai (Chinatown) negyedet. Mint kiderült, ez pont egy olyan utca, ahol a két negyed összeér, így egymást váltogatják az olasz vendéglők és kisboltok, meg a kínai kajáldák és üzletek. A pár éves térképünk szerint mindkét részt erősen érintenünk kellett volna, de a valóságban úgy tűnik az olaszok egyre inkább kiszorulnak innen, leginkább csak kínai feliratokat láttunk. Nagyon éles volt a kontraszt az emberek tekintetében: pár sarokra innen még nagyjából egységesen oszlott meg a bőrszín, 100 méterrel idébb viszont már jelentős többségben voltak az ázsiaiak (B: gyakorlatilag csak ők voltak). Séta közben kiszúrtunk egy smoothie-s üzletet, és mivel kezdtünk lankadni (és egész nap nagyon ügyesen spóroltunk :P), így megjutalmaztuk magunkat egy nagy, gyümölcsös-jeges-joghurtos turmixszal.
Nem telhet el nap metrós kaland nélkül. :) A reptérről új otthonunk felé azt mondták, nálunk nem állnak meg az express járatok, csak a helyiek. Ehhez képest tegnap sikerült egy olyan metróra szállni befelé menet, amin közben azt mondták be, hogy express, ebből azt a következtetést vontuk le, hogy mégis csak megállnak. A nap végén már elég fáradtak voltunk, így örültünk az érkező express-nek, hiszen azzal hamarabb hazaérünk. Aztán menet közben persze bemondták, hogy ez egy helyi járat, amiről aztán később kiderült, hogy mégiscsak express. Hogy honnan tudtuk? Onnan, hogy a mi megállónkat kihagyta. Meg még hét másikat. De legalább néztünk egy kis várost, míg utaztunk kifelé, majd vissza. :)

Bari kiegészítő gondolatai:

A SoHo nagyjából azt tudja, mint amit mondanak róla: egymást érik a márkás üzletek. Ha valaki szeret tervezői darabokat shoppingolni és van is rá pénze, biztos, hogy ez maga a Kánaán, de mi egyik kategóriába sem esünk bele, úgyhogy elég gyorsan átsuhantunk rajta.
Nagyon érdekes volt ezen a részen (SoHo, Little Italy, Chinatown), hogy mindenféle fizikai határ nélkül, utcáról utcára mennyire változott a hangulat, a boltok és emberek összetétele. Főleg, hogy az épületek nem változnak, csak az, ahogyan "fel vannak öltöztetve". Az útikönyvünk szerint a New Yorkban élő több százezer ázsiai fele Chinatownban lakik, megalkotva a maguk kis külön világát.
Az egyetlen negatívum az ittlétünk alatt, hogy erős szél van és minden nap végére vörösre fújja a bőröm. Ipari mennyiségű arckrémet, kézkrémet, hajhidratálót... stb. kell magamra kennem, hogy ne váltsak át vedlő kígyó üzemmódba.