TL;DR: San Diego-ból 2 nap alatt jutottunk vissza San Francisco-ba. 600 mérföld, ennek legalább a fele szó szerint a part mellett, láttunk fókákat, őzeket és gyönyörű tájakat. Meg világítótornyot.

Április 1-én tehát elindultunk vissza San Francisco felé. Két napunk volt visszaérni, és ezt ki is használtuk, mivel az út 600 mérföld körül van (majdnem 1000 km), pár helyen meg is szerettünk volna állni, és cél volt, hogy élvezzük az utat. Az utat, ami a Pacific Coast Highway névre hallgat, és nevéhez hűen az út többségében végig követi az óceán partját. Emiatt bár jóval kanyargósabb, így hosszabb és lassabb is, de sokkal látványosabb, az USA egyik legszebb útjaként hivatkoznak rá.
Van egy oldal, ahol meg lehet nézni, hogy egyes kutakon mennyiért lehet éppen tankolni, erre indulás előtt rá is néztem. Erre azért volt szükség, mert a benzin bár olcsó, de akár városon belül is nagy különbségek lehetnek, általában 2.5 és 3.5 dollár között mozog a normál benzin gallononkénti ára - ami mellesleg csak 87-es oktánszámú -, ez átszámítva 180-250 Ft/l. (Ezzel California az egyik legdrágább állam, Texas környékén még ennél is olcsóbb.) Találtam is egy elég jó árat San Diego fölött, de mikor a megjelölt helyen kihajtottam az autópályáról, elég gyanússá vált, hogy valamilyen ellenőrzőponthoz állnak sorban az autók. Ekkor már mindegy volt, beálltunk mi is, így derült ki, hogy a jelzett benzinkút egy haditengerészeti támaszpont/laktanya belsejében található. Már alapból elég furcsán hangozhatott, hogy egy külföldi azzal a kifogással akar bemenni, hogy tankolna, de ezt még sikerült fokozni azzal, hogy mikor a jogosítványomat is kérték, akkor rájöttem, hogy az a csomagtartóban lévő kabátomban van. Az álmos könyv szerint rossz ómen amerikai katonai támaszpont ellenőrzőpontjánál azzal a szöveggel megállni, hogy egy pillanat, szeretnék valami kivenni a csomagtartóból. Miután kiállítottak minket a közeli parkolóba, mindenkinek megnézték az útlevelét, kérdezték, mikor és hol léptünk be az országba, honnan ismerjük egymást, mit csinálunk; végig abszolút normálisak és bár elég határozottak, de udvariasak voltak. Nagyjából 3 perc beszélgetés után utunkra is engedtek, de előtte még elmondták, hogy ez az egész azért (is) volt, mert február 1-gyel sokat szigorítottak a biztonsági intézkedéseken, szóval mindent ki kell vizsgálniuk. Mondanom sem kell, nem itt tankoltunk. :D
Az első célpont Santa Barbara volt, ide kora délután értünk, először a kikötőben sétálgattunk kicsit. Sok érdekeset nem tudok róla mondani, egy kikötő, ami mellesleg nagyon jól néz ki, és tartozik hozzá egy kősáncon elérhető kis homok pad/sziget is. Inkább mutatok róla képeket. :)

Santa Barbara harbor (with Santa Barbara :P)

A város építészeti stílusán nagyon erősen érződik a spanyol hatás, ezen felül az egész nagyon egységes képet mutat. Azok a (leginkább belvárosi) részek, ahol szétnéztünk nagyon kis tipp-toppok voltak, minden tiszta, a parkok gondozottak, az épületek tiszták és jó állapotúak, már szinte túlságosan is. Tudom, hogy ez elég furcsán hangzik, de kezdeti rácsodálkozás után kezdett valami furcsa lenni, amit először nem értettem, de aztán rájöttem, hogy itt minden olyan tökéletesre van megcsinálva, hogy az már szinte mű. Egy város egyszerűen nem így néz ki, nem lehet minden ennyire jó állapotban! :) 

Santa Barbara belvárosa.
Santa Barbara downtown.

A séta után úgy döntöttünk, hogy az esti étkezésünknél kicsit elengedjük magunkat, így beültünk egy helyre, ami valahol egy étterem és egy pub között volt. Én egy pulled pork sandwich-et kértem, ami úgy néz ki, hogy a disznóhúst lassú lángon addig főzik, míg a szálak szét nem szedhetőek és aztán ezt tömik bele a szendvicsbe, sok barbecue szósszal. Nagyon finom volt, egy nagy hátránytól eltekintve: a szósz valami eszméletlenül édes volt! Bari hamburgerében az étlap szerint savanyúbb (B: nem savanyú, savory, azaz sós/fűszeres) barbecue szószt tettek, de még ez is elég édes volt (B: blehh..), bár kétségtelenül nem annyira, mint az enyém.
Az éjszakát az innen egy órányira lévő Lompoc településen töltöttük, ide késő este értünk és másnap reggel 9 körül indultunk is tovább, szóval tényleg csak alvásra használtuk.A nap felhős, ködös idővel indult, errefelé a part közelében amúgy is jellemzően ködösek a reggelek és délelőttök. Valamiért én egyébként is szeretem a köd hangulatát, és általában elég magasan volt már ahhoz hogy a vezetést ne zavarja, így egészen élveztem az utat. Mikor az út az első magasabb dombok part felőli oldalán haladt, akkor gyönyörű napsütéses idő volt, aztán ahogy visszatértünk a parthoz megint köd. Egyik útitársunk, Cameron Skóciában született, a ködös részeken mondta, hogy egészen otthon érzi magát :)

Dombokon innen és túl Morro Bay közelébe.
The sunny and the gloomy, foggy sides of the hills along the coast near Morro Bay.

Ahogy haladtunk észak felé elértünk egy olyan helyet, ahol csomó elefántfóka lebzselt a parton. Ők az év nagyobbik részét a tengeren töltik, de pár hónapra kijönnek a partra, többek között szaporodni. Ez is egy ilyen szakasz volt, a fókák pihenő helyét elkerítették az emberektől, de minimális távolságról körbe lehetett járni őket, rengetegen voltak, csomó bébi fókával. Legjobban talán Barinak tetszett a hely, őt szorosan Dani követte. :)  
B: A fókák elképesztően cukik, szerintem nyugodtan pályázhatnának a világ leglustább állatai címéré. Persze jogos, mert a pár hónap alatt, amit a parton töltenek, nem táplálkoznak. Mivel mi nem sokkal azután jártunk ott, hogy kitelepedtek a szárazföldre, majdnem teljes zsírtartalékuk pompájában tekinthettük meg őket. Annyira kövérek!!! :D Mivel elefántfókákról van szó, a hímek a több tonnát is elérhetik. A kicsik pocijától el voltam olvadva! A kicsik; az információs táblák alapján, gyors fejszámolással arra jutottam, hogy nagyjából 120-180 kg körül mozoghatnak. A felnőttek abszolút egymás hegyén-hátán fekszenek hatalmas csoportokban, a kisebbek pedig legyezőszerűen köréjük gyűlnek kicsit nagyobb távolságra egymástól. A fiúknak tartottam biológia órát, hogy onnan lehet megismerni, melyik a hím és melyik a nőstény, hogy a nőstényeknek egészen a farkuk tövében van egy lyuk, a hímeknek pedig jóval följebb, a hasuk közepén.
Szóval a fekvésen kívül nagyjából annyit csinálnak a fókák, hogy vakaróznak (Tényleg!) és szórják magukra a homokot. Pumba kérdezte, hogy vajon ezt miért csinálják, mondtam, hogy szerintem ugyanazért, amiért az emberek a strandon, ezzel szórakoztatják magukat és mint kiderült, részben igazam volt, de emellett segíti őket a testük hűtésében. Láttunk olyat, amelyik úgy szórta magára a homokot, hogy közben ütemesen csapkodta a mellette fekvő orrát, de annyira lusták, hogy egyik se ment odébb. Néha valamelyik megindult, ami abból állt, hogy hömpölygött pár métert, aztán ottmaradt. Szerintem majdnem egy óráig bámultuk őket, ezalatt a leggyorsabb nagyjából 15 métert tett meg.        

Elephant seals in California, next to route 1

Következő állomásunk Monterey, de az odavezető útról külön is írni kell, mert annyira fantasztikus volt! Legalább 30-40 km-en át az út az óceánból meredeken kimagasló hegyek oldalában vitt. Itt szó szerint a köd és napsütés határán autóztunk, a tenger felől áramló párás levegő a hegyeket elérve meredeken megindult felfelé, így úgy gomolygott a köd körülöttünk, mintha füst szállna fel. (Ez utóbbit sajnos a képek nem teljesen adják vissza.) Néhány fás, erdő részen már egészen úgy éreztem magamat, mintha egy trópusi esőerdőben lennénk. Ehhez jöttek még a kanyargós szerpentinek, amik nem csak látványosak, de vezetni is egy élmény rajtuk. Később a köd szinte teljesen megszűnt, akkor pedig a előttünk lévő partvonalat csodálhattuk. Imádtam! :)

Út a part mellett és a kilátás.
For a while we drove literally on the edge of fog and sunshine which, with the swirling fog it was like in a tropical rainforest. A bit later we had a chance to see the coastline to. Both of them were amazing!

Végül megérkeztünk Monterey-be. Sajnos sok időnk már nem volt nézelődni, mert eddigre bőven délután felé járt az idő és még előttünk volt pár óra autókázás. Nem akartunk sok időt vesztegetni kaja keresésre, így végül egy McDonald's-ban ettük. Sose értettem azokat az embereket, akik egy Mekibe járnak salátát enni, valahogy fura nekem az egész koncepció. Nos, tekintettel az elmúlt napok szemét kaja és édes íz bevitelére, én is egy salátát ettem, amibe azért az egészség jegyében sikerült némi taco chipset is tenniük. :)
Monterey-ben van a nyugati part legöregebb, még ma is működő világítótornya, ezért úgy döntöttünk, ezt nézzük meg. Itt azért megint emlékeztettek minket, hogy az USA-ban, és főleg a nyugati parton a legöregebb mást jelent, mint Európában. A tornyot 1855-ben építették, ami nálunk is szép kor azért, de legfeljebb egy érdekes látványosság. Itt a városon áthaladó Lighthouse Ave (Világítótorony sugárút) vezetett oda, éttermek, boltok viselték a nevét, szóval a környéken mindent erről neveztek el. :) Sajnos már zárás után értünk oda, így be nem tudtunk menni, de körbejárhattuk. A toronytól nem messze pedig egy temető volt - az a stílusú, ahol a sírkövek egy része teljesen a talajba van süllyesztve, így távolról egy mezőnek tűnik -, ahol egy kisebb őzcsorda legelészett. Természetesen odamentünk hozzájuk, eléggé hozzá lehettek szokva az emberek jelenlétéhez, mivel amíg 5-10 méteres távolságon kívül maradtunk, nem zavartatták magukat különösebben.

A legöregebb világítótorony.
The oldest operating lighthouse on the West Coast - Monterey.

Erdő szélén őzike...
Some random deer in the cemetery next to the lighthouse.

Innen egyenesen San Francisco felé vettük az irányt este 8 után értünk be a városba, szerencsére még a beáramló köd előtt, több érdekes dolog nem igazán történt az út hátralevő részén.

Bari kiegészítő gondolatai:
A katonai ellenőrzésnél külön jó móka volt, hogy velünk volt Pumba (Cameron), így négyünknek volt magyar útlevele, neki skót. A katonák elég sokat kérdeztek arról, hogy biztos ismerjük-e egymást és amúgy is mi köt össze minket (meg sajna azért igaz, hogy a sötétebb bőr Amerikában, bizonyos szituációkban nem menő). Persze a katonákkal nem álltunk le poénkodni, de később magunkban röhögtünk, hogy "Nem, nem ismerjük egymást, csak épp úgy adódott, hogy egy kocsiban ülünk". Előtte még elég kómásan néztünk az előttünk álló útra, hát ettől a kis közjátéktól kipattantak a szemeink. :)